Orsolics Zénó: +36 (30) 315 5746 • info@kamaszszerviz.hu

Kamaszkaró

Az én feladatom otthon a WC pucolása. Azért, hogy soha ne felejtsem el, milyen közel kerültem egykor a „pöcegödörhöz”. Nem mondom, hogy ne drogozz. Csináld, ha jólesik! ...

kamaszkaro-1

Szabó Barnabás

Az én feladatom otthon a WC pucolása. Azért, hogy soha ne felejtsem el, milyen közel kerültem egykor a „pöcegödörhöz”. Nem mondom, hogy ne drogozz. Csináld, ha jólesik! De én ilyen mélyre süllyedtem vele – indítja olykor a beszélgetést a lejtőn elindult fiatalokkal Orsolics Zoltán Zénó, a Kamaszszerviz vezetője. Azt sem titkolja előttük: egykor maga is heroinfüggő volt.

 

Kendőzetlenül bemutatja nekik saját múltját. Kellemes hangja, megfontolt beszédtempója, elgondolkodó figyelme megnyitja a begubózott kamaszokat, akik végül megosztják vele apró titkaikat és hatalmas bánataikat. – Nem pszichológus vagyok, hanem szociális munkás, így adhatok magamból. Azzal, hogy mesélek magamról, hitelesebbé válok számukra. A harmadik-negyedik alkalomra ők is a bizalmukba fogadnak – magyarázza Orsolics Zénó. Pedig voltak az életében igazán becstelen pillanatok is.

A drogos karrierhez nála minden adott volt. Zuglóban, a Füredi úti lakótelepen nőtt föl, munkából ki se látó szülők középső, rendkívül érzékeny lelkű gyermekeként. Édesapja, a Belügyminisztérium ezredese, keményen ivott, édesanyja fogászati asszisztensként 12–14 órákat dolgozott. Zénó klasszikus kulcsos gyerekként gyakorlatilag azzal töltötte az idejét, amivel akarta.

Az iskolában nem találta a helyét, nem érdekelte a tanulás, többször is megbukott. Önbizalomhiánnyal küzdő, szorongó gyerek volt. Nehezen kötött barátságokat, folyamatosan az élet értelmén rágódott. Szeretett volna tartozni valakihez. Szerette volna, ha elfogadják.

kamaszkaro-2Így azután nem mondott nemet, amikor a lakótelepi bandában az egyik haver megkínálta füves cigivel. Nem jött be neki, mégsem mondott nemet másodszorra sem. Ekkor már ráérzett az ízére. Jókat nevetgéltek beszívva az egyik lakótelepi ház pincéjében, amelyet kisajátítottak maguknak. Kifestették, lomtalanításnál szerzett bútorokkal berendezték, és itt szövögették világmegváltó terveiket. Ha ekkor egy felnőtt, valamelyik apuka, vagy egy idősebb báty „beszáll a buliba” – lejön hozzájuk beszélgetni, csocsózni, pingpongozni – talán nem indultak volna el a lejtőn. Felnőtt azonban nem érkezett, a szülők nem is tudtak a pincéről.

Jött viszont a hasis és a partidrogok, az ecstasy és a speed. Zénónak ezek sem tetszettek igazán: folyton „beparázott” tőlük, na meg nem is volt egy nagy „partiarc”. Végre tartozott azonban valahova: ők voltak az „anyagosok”.

Amikor az egyik srác lopott a bátyjától egy kis heroint, nem is volt kérdéses, kipróbálja-e. Az pedig már egy egészen más műfaj volt. Tizenkilenc éves volt ekkor. A heroin mindent megadott Zénónak, amit keresett. Nem kellett már azon gondolkoznia, mi lesz belőle, pótolta a szeretethiányt is. Négy év kemény drogozás következett, annak minden velejárójával: csalással, lopással, hazugságokkal, dílerkedéssel. A 130 ezer forintért vásárolt kis Polskiját eladta öt gramm heroinért. Otthon „felnyomta” némi szőlőcukorral, és azt árulta. De nem volt jó díler, se jó bűnöző. Előbbihez nem volt elég kemény, utóbbihoz túl gyakran bukott le, a környező boltokat már kiplakátolták a fotójával. Egy nap munkából hazatérő édesanyja éppen akkor nyitott rá, amikor belőtte magát.

Másnap elvitték az elvonóra. Begyógyszerezték, egy hétig csorgott a nyála, majd hazaengedték. Első útja a dílerhez vezetett. Mindent ott folytatott, ahol abbahagyta. Kocsikat tört föl, eladta a család mikrosütőjét, a CD-lejátszót, az arany ékszereket. Nem érdekelte, hogy hétvége van, vagy ünnepnap, csak az anyag. Napi öt-hatezer forintot kellett összeszednie, összességében úgy 30 millió forintot költött el drogra. Kétszer is túladagolta magát: egyszer a haverok, egyszer a mentők élesztették újra.

A szülők pszichiáterekhez hordták, de átverte őket is: erős gyógyszereket íratott föl velük, amelyeket azután eladott, vagy heroinra cserélt.

Előbb-utóbb eladta volna a család feje fölül a lakást is, ha az apja nem mutat neki ajtót. Akkor leadta a lakáskulcsot, összepakolt egy váltás ruhát, és elment a haverokhoz. Olyan lakásokban élt, ahonnan már az utolsó képszöget is eladták. Azután egy rendőrségi razzia után egyszer csak nem volt hová mennie. Egy Örs vezér téri padon aludt, a kukából kiszedett kiflivég volt a vacsorája. Reggel úgy döntött, még nem akar meghalni. Hazament.

Bekerült a református egyház által fönntartott ráckeresztúri drogterápiás otthonba. Itt nem volt fehér köpenyes személyzet, nem gyógyszerezték, nem kötötték ki szíjakkal az ágyhoz, sőt a kaput sem zárták be. „Ha meg akarsz szökni, a zárt ajtók sem fognak megakadályozni benne” – mondták neki. Rájött, saját érdeke, hogy leszokjon.

Az első nyolc nap pokoli volt. Rázta a hideg, fölkelni sem bírt, de túlélte. Élete egyik legboldogabb tíz hónapja következett. Úgy érezte: itt végre elfogadják olyannak, amilyen.

Már négy hónapja volt az otthonban, amikor – drogos szóhasználattal – volt egy flashe. Az erdőben az eső elől menekülve beálltak egy fa alá. Az egyik lány előkapott a farzsebéből egy Bibliát, és az isteni szeretetről kezdett fölolvasni. Orsolics Zénó akkor egészen fölülről, egészen kicsinek látta saját magát és az összes problémáját: Isten szemszögéből. Átölelte a szeretet. Nem lett utána sem mintapolgár, sem „élterápiás”, de egy kapcsolót átállítottak benne. Úgy érezte: van kiút minden rossz helyzetből, és neki missziója segíteni másoknak.

A rehabilitáció után egyszer még megcsúszott, és belőtte magát, de másnap reggel tudta: hiába a tíz „tiszta” hónap, két héten belül ugyanolyan mélyre süllyedne megint. 24 éves volt ekkor. Soha többet nem nyúlt droghoz. Munkát vállalt egy telefonszerelő cégnél, főzött, mosott, istentiszteletre járt, érettségit szerzett. Előbb önkéntesként, majd főállásban dolgozott kallódó fiatalokat segítő alapítványoknál: itt ismerte meg szakmabeli feleségét is. Azután visszatért oda, ahol másodszor indult el az élete: a ráckeresztúri rehabilitációs otthonba, immár segítőként. Eleinte furcsa volt számára a tárgyak után emberekkel dolgozni, olykor úgy érezte, nem csinál semmit. De lassacskán megláthatta a változást az emberekben, és ez boldoggá tette.

Egy idő után feltűnt neki: egyre fiatalabb, 17-18 éves, drogkarrierjük elején járó srácok érkeznek, akik ott, az idősebbektől lesik el a „szakmát”. Úgy gondolta, nekik nem a rehabilitáción lenne a helyük. Ezekre a kamaszokra nincs felkészülve a hazai ellátórendszer: a nevelési tanácsadóknak ők túl nagy, az addiktológusoknak túl kicsi problémát jelentenek.

Ekkor létrehozta a Kamaszszervizt: egy olyan szolgáltatást, amely azoknak a fiataloknak és családjuknak segít, akik elindultak a drog lejtőjén, vagy internetfüggők, magatartási zavarokkal, depresszióval küzdenek. Zénó nem mondja meg nekik, mit tegyenek, és mit ne. Tanácsokat persze ad, és ami a legfontosabb:meghallgatja őket. Támaszt nyújt, mint egy karó a facsemetének, amíg az gyenge vagy sérült. Tudja, mit él át a kamasz, hiszen maga is megjárta ezt az utat. A terápiában a művészeteket is segítségül hívja – ő maga is fest –, a Kamaszszerviz Etele úti bérelt lakása falain élénk színű festmények árulkodnak a kamaszok lelkivilágáról.

A fő problémát abban látja, hogy a szülőknek nincs idejük odafigyelni a gyerekre. Rohannak a munka, a pénz után, közben a családi kapcsolatok tönkremennek. Elismeri, nem egyszerű a kettőt összeegyeztetni, de talán nem is az együtt töltött idő mennyisége, hanem a minősége a fontos. Az, hogy ha a gyerekkel vagyunk, rá figyeljünk, és ne legyen bekapcsolva a laptop vagy a tévé. Legyünk kíváncsiak a gyerekre. A hétvégén üljünk le egy közös ebédre, legyenek családi programok.

– Ahhoz kell idő, hogy megismerjük a gyereket; akkor már tudjuk, mit kell erősíteni, mire kell odafigyelni. A gyerekkor a vetés, a kamaszkor az aratás ideje – fogalmaz Orsolics Zénó. Tapasztalatai szerint a szülőknek azonban sokszor ahhoz sincs türelmük, hogy a gyerekkel végeztessenek el bizonyos feladatokat. Mert gyorsabb, ha anya megcsinálja, nem kell megtanítani, kivárni, kijavítani. Utána viszont csodálkoznak, hogy a kamasz nem tud küzdeni.

– A drogprevenció ott kezdődik, hogy a gyerek pakolja el háromévesen maga után a játékait. Ha a kamasznak nincs feladata, nem lesznek céljai, igazodási pontjai sem, és könnyen meglehet, hogy a drogban találja meg a kárpótlást. Nem kell elrejteni előlük az életet, és nem kell félni a szigortól – vallja Orsolics Zénó, aki maga is ezen elvek mentén igyekszik nevelni három gyermekét.

Saját szüleire sokáig haragudott, de mára megbocsátott nekik: nem akartak rosszat, egyszerűen csak rosszul csinálták. Nem fél attól, hogy megismétli hibáikat. Mint mondja: nem tartani kell tőle, hanem tenni ellene.

info a drogokról